VITÉZSÉG.

Ma már alig használt szavunk. hallatára a legtöbb ember letűnt korok rég elporladt, mára legendává nemesük alakjaira gondol, akik derekasan forgolódtak a csatamezőn  vagy sikerrel próbálták meg magukat a bajvívásban.

Pedig ennek a halódó fogalomnak tovább kell élnie már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy a hozzánk közelebb eső időkben is fegyvert kellett ragadni a férfiembernek ha a sors úgy hozta, s kőzn­iük nem egy nyújtott kiemelkedő teljesítményt, amelyet szintén e/./el a kifejezéssel illethetünk,

A mögöttünk tornyosuló gazdag múlt említésre érdemes hírességeit megtalálhatjuk a lexikonok­ban: tudósok, feltalálók  művészek, közéleti személyiségek  s még ki tudja  hány féle mesterséget űző emberé akit életműve méltóvá tett arra, hogy neve rákerüljön a halhatatlanságot jelentő lapokra.

Ugyanakkor katonákat bizony alig találunk a vaskos gerincű  tekintélyes kiadványokban  pedig miért lennének ők kevesebbek polgári hivatást választó társaiknál? Vajon a társadalom egyenruhát viselő tagja nem hozhat-e létre olyat, amely megörökítendő az utókor számára? Vajon nem „életműd-e az a pillanat, amikor a honvédtiszt az idő és a tér egy adott metszéspontjában úgy dönt  hogy a szinte biztos halált választja azért  hogy bajtársainak az élet jusson osztályrészül?

Mély meggyőződésem  hogy ebben az értékeket viszonylagossá tevő világban határozottan rá kell mutatnunk arra, ami maradandó. Honvédelmi miniszterként különösen is fontosnak tartom  hogy a Magyar Honvédségben jelenleg szolgálatot teljesítő tisztek  és az egész társadalom előtt olyan példa­képek álljanak  akikre bárki büszkén tekinthet.

Ebben a gyönyörű könyvben sorakozó katonatisztek megfelelnek ennek az elvárásnak  hiszen 1943 és 1945 között nem véletlenül lehettek tulajdonosai az egyik legmagasabb magyar katonai kitüntetés­nek, a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Eremnek. Miután a második világháborúban harcoló magyar királyi Honvédség elesettjeit évtizedeken át nem lehetett hősként tisztelni  s a kiemelkedő haditetteket méltatni  e kötet nem csak katonai és emberi erényekből mutat mintát nekünk, hanem egyszersmind közelmúltunk történelmének fontos szeletét emeli ki a feledés homályából.

Azzal a reménnyel bocsátom útjára a kötetet  hogy az Honvédségünk tisztikarát  leendő tisztjeit lelkiekben és szellemiekben tovább erősíti  s így a Haza iránti szolgálatban a mélyebb kötelességtu­datra sarkallja  a magyarság pedig ennek nyomán ezt a tisztikart ismét - ahogyan sok-sok évtizeddel ezelőtt - a „nemzet színe-virágának”   fogja tekinteni.

Dr.Hende Csaba honvédelmi miniszter